Március 29. Jász-Kun Emlékmenet - Karcag

Ha már az előző beszámolóban említettük az esőt és a benne való lovaglás szépségét, akkor szerény véleményem szerint kijelenthető, hogy megcáfolhatatlanul jellemezte ez a vasárnapi napot is. 

A majosházi eset után másnap Karcagon rendezték meg a Rákóczi emlékmenetet. ahol minket ért a megtiszteltetés, hogy a menetoszlopot vezethettük.

-A menet hosszával még nem is lett volna probléma, hiszen a Karcag határában található Zádor–híd volt a cél, ami a puszta közepén egyszerre nyújt szép és mára már érdekes látványt.

-Nem volt gond a menet tartalmával, hiszen rajtunk kívül még lovasként vett részt a vonuláson a Jász huszárok csapata és a Rózsa Sándor Hagyományőrző Lovas Egyesület.

-A problémák inkább a menet körülményeivel voltak.

Ugyanis az áztatós márciusi eső már a gyülekezés alatt szinte bőrig mosta lovasainkat, illetve a pusztában uralkodó orkán erejű szél még kisbetűvel leírva sem tűnt barátságosnak, hát még csurom vizesen lóháton. Bizony itt senki, de még egy pillanatra sem problémázott a nyáron általában szétizzadt kaftánjainkkal, hiszen hidegebb időkben nagyon is praktikusak tudnak lenni!

A menet áthaladt Karcag városán, majd megindult a híres híd felé és a pusztát átszelve lassan, de biztosan meg is érkeztünk a helyszínre, s elkezdtünk díszsorfalat állni. Azt meg kell hagyni a társaság egyébként jól javította az amúgy cudar körülményeket. A menet közben volt idő beszélgetni, láttunk érdekes jeleneteket: sárra panaszkodó környéki csikóst, barátságtalan fogorvosként működő szürkemarhákat, szegény Zolta íját megsemmisülni, illetve Máté alatt lefeküdni akaró Lajoskát, aki bizony megelégelte az ácsorgást és úgy gondolta, hogy páncélos vitéz ide-oda ő leheveredik a habarékba. Szerencsére nem járt sikerrel…

Miután ejtettünk egy gyors ebédet és realizáltuk, hogy igazából a menet és a megemlékezés is véget ért már, megkezdtük a - ha nem is pánikszerű, de mindenképpen erőltetett - visszavonulást.

Karcag városunk melegsége tudott csak nyugtatni minket, hiszen a pusztában semmi nem áll a szél útjában, bent viszont igen. Tartottunk is egy rögtönzött tárlatvezetést barátainknak néhány híressé vált utcát bejárva, majd sikeresen útba ejtettünk egy kórház környéki hangulatkarbantartót, ahol a férfiak szigorúan narancsos fantát, a "jányok" pedig kizárólag unicumot fogyasztottak. Ilyen az, ha nem vezető beosztású az ember…

Ezeket a próbákat kiállva és a kiinduló ponthoz érve elbúcsúztunk barátainktól, és lovaink egyik fele lószállítóval a másik pedig út mellett baktatva indult az otthont és megnyugvást jelentő Kecskeri-puszta irányába.

-Máté és Ari